kérdezte: Anonim 5 hónapja

Mi történik velem?

Tisztelt Dr. Nő!

Valahol tudom is, valahol nem is mi történik velem.
Sajnos évek ótta az egyetlen kapcsolatom a világgal (ami bizalomra, komonikációs intimitásnak mondható, az anyukám.
Nem nyilok meg az emberek felé, mindenkivel 3 lépést tartok. Kerülöm a személyes tartalmú beszélgetéseket.
Pontosabban azzal a közeggel akivel munkám folyamán találkozom. Másokkal pedig nem, mert nem mozdulok ki. Testvérem nincs. Barátom nincs. Konkrétan senki. Teljesen magányosnak érzem magam, nem egyedül lét, magány.
Jellemző hogy ilyenkor az ember a kelleténél is többet foglalkozik magával, problémákkal, kreál magának, érzékenyen reagál minden apró ingerre ami éri. Felfujja...
Azt gondolom félek is hogy egyedül maradok. 2 ember volt akit utóbbi időben közel mondhattam magamhoz, egyik nagymamám, másik anya. Nagymamát most temettük el pár hete. Teljesen úgy érzem 1 ember van akire számíthatok.
Nem tartom egészségesnek hogy ennyire kötődöm édesanyámhoz nagyon nem. Képtelennek érzem magam egy lánnyal kialakítani bensőséges bizalmi kapcsolatot, kimutatni érzelmeim (egyáltalán képes lennék e rá? ). Volt már kapcsolatom, de most a legutóbbiban eléggé nyomot hagytak bennem dolgok. Ezek szerint én inkább mély érzésű ember lehetek.
Anyukám beteg, ami betegségből még most lehetne kontrolálni, talán segíteni. Mivel ő erejéből úgy vettem észre hogy nem jut előrébb, ezért elhatároztam hogy segítek neki. Teljesen mértékben bele ástam magam a témába, de van hogy megszegi azokat a dolgokat amit érdekében kérek tőle, és ez nagyon mélyen érint, kukába dobhatom a napi több órás munkám emiatt (így érzem). Teljesen ellököm ilyenkor magamtól (ugyanakkor szenvedek miatta). Mondhatjuk dühkitörésnek is. (valószínűleg az emberi kapcsolatok hiánya még inkább lobbanékonnyá tesz. Ha beleásom magam és elhatározom hogy segítek, nem bírom elviselni ha a másik nem úgy tesz ahogy én azt elvárnám. Rá akarom erőltetni a saját döntésem. (ez sincs jól)

Sokszor úgy érzem az utóbbi időben nagyon kész vagyok. Kimerültnek érzem magam, egyre többször sírom el magam. Néha ilyen pánik jellegű (még mikor nem teljesedik ki, de előszelét érzem) tünet is fel fel bukkan, bár ez a kimerültségtől is lehet, (elég keveset aludtam ilyen olyan okból az utóbbi időben) ez rásegíthetett. Nagyon érzékenyen reagálok minden kis apróságra, ha fáj a gyomrom már megilyedek.
Ha valaki mond valamit, vagy gunyolódik, képes vagyok rágódni rajta. Nincs ez így jól. Hol van a lazaság, a melegség érzet..(?)

Nem tudom mi lenne ebből a jó kiut, emberek? hm..az emberek nem foglalkoznak a másikkal,nem számíthatsz rájuk, saját magukat nézik. Talán egy társ lenne (sőt biztos) a megoldás, hogy kiragadjam magam ebből a nagyon szűk zónából amiben jelenleg élek, ami feszélyezetté tesz. De olyan nehéz nyitni, bizalmat adni...főleg ha nem nagyon érzed hogy viszonzásra lelnél. Ennek a másik oldala az lett hogy nagyon elkezdtem ragaszkodni ahhoz az emberhez akiben megbízom jelenleg, és az anya. (pedig az élet rendje az lenne hogy egy lány /társ lenne az/). Félek, félek hogy elvesztem. És talán önző dolog is egyben, hogy egyedül maradok.
Borozasztó ember lennék?
Köszönöm.

0 ember szerint jó kérdés

2 Válasz

  • 2 A kérdező mondta 5 hónapja

    !

    Köszönöm válaszát. Valóban apa már nincs köztünk, az unokatestvéri szálak elhaltak. Korábban anyától eléggé távol álltam a mostani állapotomhoz képest, és inkább kifelé húztam, "idegen" barátok, unokatestvérek felé, de anya az ilyen téren zárkózott lett , és ő ebből kimaradt már rég (csalódások).
    Aztán szintén a csalódások (magam részéről), valamint "érzékelni kezdtem", hogy én nem oda tartozom igazán, ők húznak a saját családjuk felé, és kezdtem magam úgy érezni: "ez nem az én családom" Így megszünt az addigi jól érzem ott magam érzés.
    Elkezdtem anya felé nyitni, neki elmondani bajaim, erősebben támogatni, kiállni jobban mellette. Húzni az én családom felé - hozzá. Ez viszont magával vonta hogy hasonlóan hozzá, el távolodtam a többi családtagjától. Már nem is lesz olyan mint régen, és nem is érzem hogy akarnék nyitni feléjük "3 lépésnél közelebb". Vannak dolgok amik rosszul estek.
    Anya másokkal idegenekkel nagyon jól elbeszélget, én rám viszont ez nem jellemző. Nem mondanám hogy kezdeményezek beszélgetést már, semmit. Nem azért mert szégyellős vagyok, mert valahogy ilyenné váltam. Bár lehet mégis ezt kéne...és akkor csökkene a magány érzése is. Picit azt is gondolom hogy nem a "társtól" kéne várnom a megváltást, hanem nekem rendet tenni a gondolkodásomban, máshogy állni a világhoz amire anya is bíztat. Adott helyzetekben görcsös tudok lenni, ráfeszülök szociális dolgokra..komolyan veszek dolgokat e téren, és hiányzik a kellő lazaság a humor értése. De ez valószínüleg kéz a kézben jár az elszigetelődéssel. Egyik erősíti a másikat.

  • Dr. Bán Marianna

    1 Dr. Bán Marianna Jó válaszadó mondta 5 hónapja


    Kedves Kérdező,

    nagyon fontos, hogy emberi kapcsolatai legyenek, nyitni kell. Szép, hogy támogatja az édesanyját, de ezt nem lehet a saját kárára tenni. A nagymama elvesztése is feldolgozásra vár. Ha jól értem, két nő határozta meg javarészt az életét, apáról, férfi -rokonról, más családtagról nem ír. Gyanítom, hogy a leválás sem történt meg...ebbe nem megyek bele, levele sok kérdést vet fel e tekintetben is. A teher, amit visz, nem az Öné, egyedül nem is lehet bírni. Nem írta, hány éves, milyen körülmények közt élnek, milyen betegséggel él az édesanyja, milyen fokú ápolást igényel, milyen támogatást, kezelést kap, ....
    Hasznos lenne pszichológusi segítséget kérnie az önállósodáshoz, egyensúly- találáshoz, önismerethez, magabiztos jövőképhez, gyász-feldolgozáshoz....
    ÖN NEM BORZASZTÓ EMBER! Érzi Ön is, hogy nincs rendjén, ahogy a dolgok jelenleg állnak- itt az ideje, hogy magáért vállaljon felelősséget, magáról gondoskodjon, hogy ne társfüggőséget, kóros kötődést alakítson ki. Édesanyja gyógyítását, pedig, bízza a szakemberekre.
    Üdvözlettel, Mariann


Új válasz